Kedden elhunyt egy barátom, ügyfelem, Kutas László Kossuth díjas szobrászművész. Ha vele már nem is találkozunk többet, de műveit itt hagyta nekünk és utódainknak. Szerencsére szobrait és kisplasztikáit az egyik legtartósabb anyagba, a bronzba mintázta, így évszázadok múlva is látható lesz. Életművét ez év tavaszán, március 15-én ismerték el a legmagasabb díjjal, a Kossuth díjjal.
Lehet méltatni, hogy milyen jó ember volt, mennyire szerette a családját, művészi tevékenységét, remélem ezt sokan meg is teszik, de én csak egy apró, vagy tán nem is apró részt szeretnék kiemelni az életéből.
Van egy mondás, nem mindegy, hogy az életed telik vagy múlik. Mivel Kutas László református lelkészi családból származik, gondolom ő is ismerte Joó Sándor református lelkész írását, „Mert ha az idő múlik, akkor azt jelenti, hogy minden nappal, minden órával, minden esztendővel rövidebb lett, egyre kevesebb van még belőle hátra, és egyszer egészen elmúlik. De ha telik, ez azt jelenti, hogy nő, minden nappal közelebb van a kiteljesedéshez. Telik, azaz telítődik, mint ahogy telik egy pohár, egy edény, azután egyszer egészen megtelik. Teljesen tele lesz, kiteljesedik benne az élet. A múló idő viszi az életet el, egyre messzebb. A telő idő hozza az életet, az örökéletet egyre közelebb.”
A keletkezés és az elmúlás a két végpont, de nem mindegy, hogy a két végpont között mulatjuk az időt, vagy töltjük, feltöltjük azt a bizonyos edényt, amit hátrahagyunk az életünk végén. Amikor az idő telik, az embernek lehetősége van tanulni, fejlődni, növekedni és alkotni. Kutas Lászlóra ez mind igaz. Mindig azt kereste, hogy mi újat tudna még alkotni.
Wikipédián azt olvasom, hogy „utolsó, megvalósult köztéri szobra a Ravasz Lászlóról készült alkotás volt”, ez csak részben igaz. Már beteg volt, amikor egy megbízást kapott, a budapesti libegő tervezőjéről, Frankó Endréről készülő szobor elkészítésére. Kórházban volt, és azt mondta, ő nem ér rá betegeskedni. Ott tervezte meg a szobrot, és készítette el a készülő szobor fejének az alapját. Az utolsó kórházi kezelésre már úgy ment, hogy boldogan mesélte, elkészítette az ő részét, a mintát már el is küldte az öntőbe. Ha elkészül az öntés, a kész szobrot még ebben az évben felavatják, és ez lesz az utolsó megvalósult köztéri szobra.
Halála előtti napon még arról beszélt, hogy milyen tervei vannak, mit szeretne még alkotni. De sajnos az élet közbeszólt, el kellett mennie. Itt hagyott minket, de az az edény, amit a hosszú élete alatt töltött, itt maradt nekünk, szebbnél szebb szobrok és kisplasztikák bronzba öntött formájában.
Köszönöm Laci, hogy megismerhettelek!
